Sokszor felteszem magamnak ezt a kérdést. Hogy vannak-e még álmaim? Sok mindent terveztem, amiket aztán úton, útfélen elhagytam. Akartam én minden lenni kislányként, amiből meg lehet élni, aztán ahogy teltek az idők, minden változott. A pozitív kislányból depressziós idegroncs lett. Negatívan és rosszul érintenek dolgok. Mindig azt hiszem, hogy ismer mindenki. De hogy ismerne, ha én sem ismerem magam? Régebben olyan 6-7. osztályosan terveztem egy jobb középiskolába való jelentkezést, hogy onnan biztosabb jövőm legyen majd. Sajnos feladtam, elrontottam a jegyeimet, mindenhova csapódtam, nem találtam a helyem. Nem gondolkoztam, csak tettem a hülyébbnél-hülyébb dolgokat az életemben. Végül 8.-ban a jelentkezésem csak a keribe adtam le. Rettentően féltem tőle, mégis vártam. Nehezen illeszkedtem be, mégis csak új osztály volt. 4 év úgy elröppent a fejem fölött, hogy már érettségiztem. Minden mást jobbnak láttam a tanulás helyett, így az utolsó évet, egy szar érettségi vizsgával fejeztem be. Ilyenkor már gondolni nem mertem arra, hogy bármelyik egyetemre vagy főiskolára felvennének, pedig szerettem volna megcsinálni az emelt érettségit. Elterveztem, hogy megcsinálom a nyelvvizsgát, de végül az árakat látva lemondtam róla. Úgy éreztem, hogy minden kapu lezárult előttem. Aztán maradtam plusz két évet még, ahol megszereztem az első OKJ-s képesítésemet. Ebben a két évben, teljesen elment mindentől a kedvem, elkavarodtam az éterben, nem tudom mit akarok kezdeni magammal. Folyamatosan dobálom el a terveimet, mint a levetett ruhát. Hajópincér akartam lenni, aztán hallottam róla, hogy mi megy ott, plusz a képzés sem egy olcsó mulatság, így átléptem rajta. Gondolkoztam azon is, hogy masszőr leszek, hogy további OKJ-s képzéseket teszek le, de sajnálatos módon, nem jött össze ez sem. Mivel nem tudom a konkrét tervem, nem tudom merre induljak el az életben. Míg másoknak felfelé ível minden, én úgy érzem nekem lefelé. Irigykedem, ahelyett, hogy cselekednék, de ez vagyok én. Sajnálom magam, és nem küzdök. És nem fogok haladni semerre sem. Sajnálom.

A nevem Midoo. Magyarországon élek, egy eldugott kis faluban Nógrád megyében. Ha valakinek bemutatkozok, mindig Salgótarjánt mondok, hisz az a megyeszékhely. 1995.02.15-én láttam meg a napvilágot, eme csodálatosnak nem mondható megyében. Szüleim elváltak 2012-ben, így apukámmal élek. Általános iskolát itt Bátonyterenyén végeztem, míg a középiskolát Salgótarjánban a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközép és Szakiskolában kezdtem el 2009-ben, majd 2015 májusában vizsgáztam, mint Vendéglátás szervező - vendéglős.

2015. decembere hozta el a nagy változást az életemben, amikor rátaláltam a másik felemre. Arra az emberre, aki kiegészít, boldoggá tesz, szeret, s akivel le akarom élni hátralévő életemet. ♥



Fanatikusan imádom: A barátomat Ádámot♥, Dél-Koreát, kínai kaját, brokkolit, fagyit, BIGBANGet, Kwon Jiyongot, 2NE1-t, YG Family-t, tetoválásokat, piercingeket, divatot, márkákat, tervezőket, One Million férfi parfümöt, szerepezést, feltűnő ruhákat.



Szeretek: főzni, olvasni, biciklizni, túrázni, világot látni, kirándulni, sétálni, jót beszélgetni, énekelni, táncolni, sminkelni, hajat festeni, zenéket, kondizást.


Nem szeretem: kritika(ami nem építő), hazugság, ha valaki nem mondja a szemembe a dolgokat - lehet rosszul viselem, de jobb mint mástól megtudni -, ha fikázzák a kpopot, ha depressziós hangulatom van, esőt, havat, hideg időt, szürke időt.


Jól bírom ha valaki hisztizik, sokat szoktam pátyolgatni a lelkeket, és nem azért teszem, hogy abba hagyja hamar, hanem azért, hogy megnyugodjon tényleg, és eltereljem a figyelmét.



Trichotillomániában szenvedek, ami kényszeres betegség - tudod google.hu ha valamit nem tudsz, kismillió szöveg van róla.

Most csak ennyi jutott eszembe, de pótlom, ha lesz még valami.

Név: Ildi
Kor: 25
Nem: nő
Testvér: féltestvérem Gergő
Szülők: elváltak
Kedvenc ital: bubble tea
Kedvenc étel: sushi
Végzettség: Vendéglátás szervező-vendéglős
Kapcsolat: kapcsolatban

Ruú ♥ Viccu ♥ Cherryke ♥

Sokszor felteszem magamnak ezt a kérdést. Hogy vannak-e még álmaim? Sok mindent terveztem, amiket aztán úton, útfélen elhagytam. Akartam én minden lenni kislányként, amiből meg lehet élni, aztán ahogy teltek az idők, minden változott. A pozitív kislányból depressziós idegroncs lett. Negatívan és rosszul érintenek dolgok. Mindig azt hiszem, hogy ismer mindenki. De hogy ismerne, ha én sem ismerem magam? Régebben olyan 6-7. osztályosan terveztem egy jobb középiskolába való jelentkezést, hogy onnan biztosabb jövőm legyen majd. Sajnos feladtam, elrontottam a jegyeimet, mindenhova csapódtam, nem találtam a helyem. Nem gondolkoztam, csak tettem a hülyébbnél-hülyébb dolgokat az életemben. Végül 8.-ban a jelentkezésem csak a keribe adtam le. Rettentően féltem tőle, mégis vártam. Nehezen illeszkedtem be, mégis csak új osztály volt. 4 év úgy elröppent a fejem fölött, hogy már érettségiztem. Minden mást jobbnak láttam a tanulás helyett, így az utolsó évet, egy szar érettségi vizsgával fejeztem be. Ilyenkor már gondolni nem mertem arra, hogy bármelyik egyetemre vagy főiskolára felvennének, pedig szerettem volna megcsinálni az emelt érettségit. Elterveztem, hogy megcsinálom a nyelvvizsgát, de végül az árakat látva lemondtam róla. Úgy éreztem, hogy minden kapu lezárult előttem. Aztán maradtam plusz két évet még, ahol megszereztem az első OKJ-s képesítésemet. Ebben a két évben, teljesen elment mindentől a kedvem, elkavarodtam az éterben, nem tudom mit akarok kezdeni magammal. Folyamatosan dobálom el a terveimet, mint a levetett ruhát. Hajópincér akartam lenni, aztán hallottam róla, hogy mi megy ott, plusz a képzés sem egy olcsó mulatság, így átléptem rajta. Gondolkoztam azon is, hogy masszőr leszek, hogy további OKJ-s képzéseket teszek le, de sajnálatos módon, nem jött össze ez sem. Mivel nem tudom a konkrét tervem, nem tudom merre induljak el az életben. Míg másoknak felfelé ível minden, én úgy érzem nekem lefelé. Irigykedem, ahelyett, hogy cselekednék, de ez vagyok én. Sajnálom magam, és nem küzdök. És nem fogok haladni semerre sem. Sajnálom.