Nehéz úgy élni az életed, hogy napról napra élsz. Azért dolgozol, hogy életben maradj. Azért dolgozol, hogy aztán belefásulj a munkába... Vagy pedig pont, hogy nem dolgozol, de már felnőtt vagy, és szarul érzed magad, hogy 20 évesen keresőképtelen vagy. Elmész a lehetőségek mellett, nem akarsz olyan munkát, amiben ülni kell, mert így is egész nap ülsz. Kiborulsz, sírsz, próbálod biztatni magad, tartani, hogy erős vagy. Igyekszel nem mások terhére lenni, de úgy érzed, hogy a világ legnagyobb kolonca vagy, megint letörsz, próbálsz egyre kisebb és kisebb lenni, hogy ne vegyenek észre. Érzed, hogy megfojt a magányosság, hogy hiába vannak a barátok, ha te egyedül vagy, keseregsz de csak halkan magadban. Próbálod terelni a figyelmedet mindenről, miközben édesapád a szart kidolgozza magából, hogy meg tudjatok élni, te mégis csak túlgondolod az egészet, újra elkenődsz, s ez már körforgássá válik az életedben. Ezzel te bekattansz, a hajadat kezded el tépni, aztán amikor a tükörbe nézel, elsírod magad, és ígéreteket teszel. Azt mondod, hogy nem fogod többet csinálni, boldog leszel és erős, persze tudod magadban, hogy rettentő nehéz úgy a pozitív erőket bevonzani, hogy csak szenvedsz. Tervezgeted a jövőd, hogy milyen lesz majd, de megállít valami...A pénz, ami neked most nincs. Újra letörsz, félreteszed az álmaidat, s nem mersz rájuk gondolni. Próbálod újra felszívni magad, erős vagy, és szép és mindent meg tudsz tenni. Aztán amikor odakerül a sor, hogy ezeket a képességeidet bemutasd, hirtelen a célban orra buksz, és többet nem harcolsz, visszavonulsz a start mögé, aztán keseregsz, hogy bassza meg, nem kellett volna visszavonulnom. Utólag bánsz meg dolgokat, s jössz rá, hogyan kellett volna megcsinálni. Ismét elszaródik a kedved, csak fekszel, mint egy zsák krumpli, úgy érzed az élet nem kegyes veled. Ismét túlgondolsz mindent.  

Nehéz úgy élni az életed, hogy napról napra élsz. Azért dolgozol, hogy életben maradj. Azért dolgozol, hogy aztán belefásulj a munkába... Vagy pedig pont, hogy nem dolgozol, de már felnőtt vagy, és szarul érzed magad, hogy 20 évesen keresőképtelen vagy. Elmész a lehetőségek mellett, nem akarsz olyan munkát, amiben ülni kell, mert így is egész nap ülsz. Kiborulsz, sírsz, próbálod biztatni magad, tartani, hogy erős vagy. Igyekszel nem mások terhére lenni, de úgy érzed, hogy a világ legnagyobb kolonca vagy, megint letörsz, próbálsz egyre kisebb és kisebb lenni, hogy ne vegyenek észre. Érzed, hogy megfojt a magányosság, hogy hiába vannak a barátok, ha te egyedül vagy, keseregsz de csak halkan magadban. Próbálod terelni a figyelmedet mindenről, miközben édesapád a szart kidolgozza magából, hogy meg tudjatok élni, te mégis csak túlgondolod az egészet, újra elkenődsz, s ez már körforgássá válik az életedben. Ezzel te bekattansz, a hajadat kezded el tépni, aztán amikor a tükörbe nézel, elsírod magad, és ígéreteket teszel. Azt mondod, hogy nem fogod többet csinálni, boldog leszel és erős, persze tudod magadban, hogy rettentő nehéz úgy a pozitív erőket bevonzani, hogy csak szenvedsz. Tervezgeted a jövőd, hogy milyen lesz majd, de megállít valami...A pénz, ami neked most nincs. Újra letörsz, félreteszed az álmaidat, s nem mersz rájuk gondolni. Próbálod újra felszívni magad, erős vagy, és szép és mindent meg tudsz tenni. Aztán amikor odakerül a sor, hogy ezeket a képességeidet bemutasd, hirtelen a célban orra buksz, és többet nem harcolsz, visszavonulsz a start mögé, aztán keseregsz, hogy bassza meg, nem kellett volna visszavonulnom. Utólag bánsz meg dolgokat, s jössz rá, hogyan kellett volna megcsinálni. Ismét elszaródik a kedved, csak fekszel, mint egy zsák krumpli, úgy érzed az élet nem kegyes veled. Ismét túlgondolsz mindent.