Vannak holtpontok az életben. Vannak olyan dolgok, amikor csak állsz amellett a bizonyos szakadék mellett, s várod hogy történjen valami. Várod az a bizonyos embert, aki jobbá teheti az életed. Beburkolózol az álomvilágba, próbálsz elbújni az ottani rózsaszín köd mögé, hogy a valóság szürke fátylát elhomályosítsd. Aztán kitör belőled a sírás. Rá jössz, hogy egyedül vagy, senki nem ölel át, pedig te vágysz rá. Torkodban golflabda méretű gombóc van, próbálod leküzdeni de nem megy. Hangtalanul potyognak könnyeid, hűs ujjaiddal itatod fel.
Folyton azt beszéled be magadnak, hogy "engem senki nem fog szeretni" "ki akarna engem?" pedig tudod, hogy te is ugyanolyan esélyekkel indulsz mint minden más lány. Csak te másra vágysz. Azt szeretnéd, ha két kar kígyózna mögötted, apró puszit nyomjon arcodra, s mellkasának dőlve üljetek. Semmilyen testi vágy nem kéne, amikor magad alatt vagy, csupán annyi, hogy átöleljen, és azt mondja: " Itt vagyok, nem lesz semmi baj. Ne sírj! Nem szeretem, amikor az én gyönyörű barátnőm hullatja könnyeit." S te elneveted magad, hogy a gyönyörű szót honnan vette? De szereted. Érzed, hogy egy mosolyától megtudnál olvadni, de nem lehet veled. Egyedül vagy. Míg melletted szerelmes párok turbékolnak, te marcangolod magad, hogy miért nem adatik meg neked. Hiányzik mellőled  Ő. Az az ember, aki jobbá tehetné sivár életed.

Ez vagyok én. Egy szeretethiányos, álomvilágba burkolózó igazából gyenge lány. Hiába mutatom magam erősnek, amikor ott teszem tönkre magam, ahol csak tudom. Nem direkt, csupán ráérzek. Az előbbi könnyhullatásom, talán büszkeségből, talán azért, mert én még csak most lépek a nagyvilágba, s konkrétan sehol nem tartok... talán ezért volt. Büszke vagyok egy olyan csapatra, akik nem is tudják, hogy létezem. Dédelgetem azt az álmom, hogy egyszer kijutok hozzájuk, s 90°ban meghajoljak előttük, és megköszönjem mindazt, amin keresztül segítettek engem. Mindezt a tudtuk nélkül. Szánalmasnak hangzik, de egy koreai pop banda megnyugtató, melankolikus, dallamos, s igaz érzéseken alapuló dalait hallgatva, mindig kicsit erősebbnek és erősebbnek érezem magam. Ezeknek az embereknek tényleg sok mindent köszönhetek: barátságokat, örömet, nevetést, sírást, szomorúságot, büszkeséget, kitartást. Egy számomra nem érthető nyelven szóló dal, talán többet ér, mint egy amerikai.
Büszke vagyok a Bigbangre, büszke vagyok Kwon Jiyongra, Choi Seunghyunra, Dong Youngbaere, Lee Seungrire, és Kang Daesungra, hogy a sok szar-nehéz-idegölő gyakornoki évek után most itt tartanak.

S ami a legjobban hiányzik...egy olyan srác, aki elfogad olyannak amilyen vagyok, s nem akar azért átalakítani, hogy tökéletes legyek. Hisz tökéletes ember nincs. Csak tökéletes hibák.

A nevem Midoo. Magyarországon élek, egy eldugott kis faluban Nógrád megyében. Ha valakinek bemutatkozok, mindig Salgótarjánt mondok, hisz az a megyeszékhely. 1995.02.15-én láttam meg a napvilágot, eme csodálatosnak nem mondható megyében. Szüleim elváltak 2012-ben, így apukámmal élek. Általános iskolát itt Bátonyterenyén végeztem, míg a középiskolát Salgótarjánban a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközép és Szakiskolában kezdtem el 2009-ben, majd 2015 májusában vizsgáztam, mint Vendéglátás szervező - vendéglős.

2015. decembere hozta el a nagy változást az életemben, amikor rátaláltam a másik felemre. Arra az emberre, aki kiegészít, boldoggá tesz, szeret, s akivel le akarom élni hátralévő életemet. ♥



Fanatikusan imádom: A barátomat Ádámot♥, Dél-Koreát, kínai kaját, brokkolit, fagyit, BIGBANGet, Kwon Jiyongot, 2NE1-t, YG Family-t, tetoválásokat, piercingeket, divatot, márkákat, tervezőket, One Million férfi parfümöt, szerepezést, feltűnő ruhákat.



Szeretek: főzni, olvasni, biciklizni, túrázni, világot látni, kirándulni, sétálni, jót beszélgetni, énekelni, táncolni, sminkelni, hajat festeni, zenéket, kondizást.


Nem szeretem: kritika(ami nem építő), hazugság, ha valaki nem mondja a szemembe a dolgokat - lehet rosszul viselem, de jobb mint mástól megtudni -, ha fikázzák a kpopot, ha depressziós hangulatom van, esőt, havat, hideg időt, szürke időt.


Jól bírom ha valaki hisztizik, sokat szoktam pátyolgatni a lelkeket, és nem azért teszem, hogy abba hagyja hamar, hanem azért, hogy megnyugodjon tényleg, és eltereljem a figyelmét.



Trichotillomániában szenvedek, ami kényszeres betegség - tudod google.hu ha valamit nem tudsz, kismillió szöveg van róla.

Most csak ennyi jutott eszembe, de pótlom, ha lesz még valami.

Név: Ildi
Kor: 25
Nem: nő
Testvér: féltestvérem Gergő
Szülők: elváltak
Kedvenc ital: bubble tea
Kedvenc étel: sushi
Végzettség: Vendéglátás szervező-vendéglős
Kapcsolat: kapcsolatban

Ruú ♥ Viccu ♥ Cherryke ♥

Vannak holtpontok az életben. Vannak olyan dolgok, amikor csak állsz amellett a bizonyos szakadék mellett, s várod hogy történjen valami. Várod az a bizonyos embert, aki jobbá teheti az életed. Beburkolózol az álomvilágba, próbálsz elbújni az ottani rózsaszín köd mögé, hogy a valóság szürke fátylát elhomályosítsd. Aztán kitör belőled a sírás. Rá jössz, hogy egyedül vagy, senki nem ölel át, pedig te vágysz rá. Torkodban golflabda méretű gombóc van, próbálod leküzdeni de nem megy. Hangtalanul potyognak könnyeid, hűs ujjaiddal itatod fel.
Folyton azt beszéled be magadnak, hogy "engem senki nem fog szeretni" "ki akarna engem?" pedig tudod, hogy te is ugyanolyan esélyekkel indulsz mint minden más lány. Csak te másra vágysz. Azt szeretnéd, ha két kar kígyózna mögötted, apró puszit nyomjon arcodra, s mellkasának dőlve üljetek. Semmilyen testi vágy nem kéne, amikor magad alatt vagy, csupán annyi, hogy átöleljen, és azt mondja: " Itt vagyok, nem lesz semmi baj. Ne sírj! Nem szeretem, amikor az én gyönyörű barátnőm hullatja könnyeit." S te elneveted magad, hogy a gyönyörű szót honnan vette? De szereted. Érzed, hogy egy mosolyától megtudnál olvadni, de nem lehet veled. Egyedül vagy. Míg melletted szerelmes párok turbékolnak, te marcangolod magad, hogy miért nem adatik meg neked. Hiányzik mellőled  Ő. Az az ember, aki jobbá tehetné sivár életed.

Ez vagyok én. Egy szeretethiányos, álomvilágba burkolózó igazából gyenge lány. Hiába mutatom magam erősnek, amikor ott teszem tönkre magam, ahol csak tudom. Nem direkt, csupán ráérzek. Az előbbi könnyhullatásom, talán büszkeségből, talán azért, mert én még csak most lépek a nagyvilágba, s konkrétan sehol nem tartok... talán ezért volt. Büszke vagyok egy olyan csapatra, akik nem is tudják, hogy létezem. Dédelgetem azt az álmom, hogy egyszer kijutok hozzájuk, s 90°ban meghajoljak előttük, és megköszönjem mindazt, amin keresztül segítettek engem. Mindezt a tudtuk nélkül. Szánalmasnak hangzik, de egy koreai pop banda megnyugtató, melankolikus, dallamos, s igaz érzéseken alapuló dalait hallgatva, mindig kicsit erősebbnek és erősebbnek érezem magam. Ezeknek az embereknek tényleg sok mindent köszönhetek: barátságokat, örömet, nevetést, sírást, szomorúságot, büszkeséget, kitartást. Egy számomra nem érthető nyelven szóló dal, talán többet ér, mint egy amerikai.
Büszke vagyok a Bigbangre, büszke vagyok Kwon Jiyongra, Choi Seunghyunra, Dong Youngbaere, Lee Seungrire, és Kang Daesungra, hogy a sok szar-nehéz-idegölő gyakornoki évek után most itt tartanak.

S ami a legjobban hiányzik...egy olyan srác, aki elfogad olyannak amilyen vagyok, s nem akar azért átalakítani, hogy tökéletes legyek. Hisz tökéletes ember nincs. Csak tökéletes hibák.